Thököly út 58-60. Budapest 1146 
info@tokar.hu 
+36 1 343 44 36
+36 1 343 44 36 
+36 70 632 85 52 http://tokar.hu/
A kártérítési perek a macerásabb ügyek közé tartoznak, hiszen nem elegendő csak jogcímet és összegszerűséget igazolni, hanem további dolgok is bizonyítandóak a pernyertességhez. Így a kár bekövetkeztének ténye, illetve annak nagysága valamint, hogy a kár a károkozó magatartása következtében állott elő, tehát a kár bekövetkezte és a károkozó eljárása között okozati összefüggés áll fenn.
A károkozó okozhat azonban úgy is kárt, hogy nem kötelezhető a kár megtérítésére. Ha magatartása nem volt jogellenes (tételes jogszabályba ütköző), illetve eljárása jogellenes volt ugyan, de nem volt felróható.
A felróhatóság fogalmát az adott helyzetben általában elvárható eljárás ellentéteként határozza meg az irodalom. /Régi Ptk. 339. (1), új: 6:519.§./
Amennyiben valamely hatóság hivatalos eljárása során okoz kárt, az említett feltételek továbbiakkal egészülnek ki, és csak valamennyi feltétel együttes fennállta esetén kerülhet sor a kártérítésre:
„Államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette." /Régi Ptk. 349. § (1), új: 6:548.§, részben eltérően szabályozza./
Fentieket a régi Ptk. mentén mutatom be, egy tíz évvel ezelőtti történeten keresztül, amit 4 év alatt sikerült eredményesen lezárni:
Az első per:
A történet elég bizarr, temetés.
A cég saját halottjának tekinti az elhunytat, megrendeli (és ki is fizeti) a temetést az elhalt feleségének instrukciói szerinti lebonyolítással.
A temetés előtti napon az elhalt – előző házasságából származó – gyermeke a temettető cég elé tár egy - mint utóbb kiderült: hibás adattartalmú - közokiratot, amely szerint az elhalt nem is volt házas, így ő leszármazóként jogosult egyedül rendelkezni a temetés módjáról és helyéről*** egyúttal meg is tiltva, hogy másnap sor kerüljön a temetésre. A búcsúztató elmaradt, jóllehet az okiratot kiállító igazgatási szerv már a temetés napján elismerte a tévedését. A nyilatkozata azonban késve érkezett a temettetőhöz, az adott napon már nem lehetett lebonyolítani a szertartást.
Nem kérdés, mennyire kegyetlen dolog egy özvegynek szembesülni azzal - a haláleset okozta traumán túl -, hogy nem adhatja meg férjének a végtisztességet. Éppen ezért a vagyoni kárigény mellett, - a lelki sebek gyógyítására – nem vagyoni kárigényt is előterjesztettünk.
A végén kezdem. A temettető cég ellen pert vesztettünk, illetve mondom inkább így: vesztettem, viszont most is meggyőződésem, hogy az adott ügyben súlyosan téves; nonszensz ítélet született mind első-, mind másodfokon.
A helyzet ugyanis az volt, hogy a bíróság megállapította a kár bekövetkeztét (temetési költségek stb.) és azt is, hogy a temettető cég eljárása és a kár bekövetkezte között volt okozati összefüggés. Úgyszintén azt is, hogy jogellenes volt az adott eljárás – azaz a négy akadályból hármat vettünk – csak éppen – az ítéletek szerint - nem volt felróható a temettető cégnek az amit csinált, a bíróság szerint ugyanis úgy járt el, ahogy az adott helyzetben az általában elvárható.
Csak röviden magyarázom a bizonyítványom, illetve azt, amiben a bírói tévedést látom:
Azt aláírom, hogy egy közokiratot kénytelen valónak elfogadni mindenki, így a temettető cég is, az azokban szereplő adatokat és tényeket „csak úgy” nem kérdőjelezheti meg senki. Csakhogy: az elhaltnak voltak további közokiratai (személyi igazolvány, házassági és halotti anyakönyvi kivonat), csakúgy, mint az özvegynek, amelyekben helyesen szerepelt az elhalt családi állapota.
Miután kétség merült fel az ügyben, szerintem illett volna a többi papírba is betekintenie a temettetőnek és azok tartalmát összevetni, ugyanis akkor a közokiratok csatáját minimum 3:1 re vesztette volna el az elhalt gyermeke által bemutatott okirat.
Nem így történt. Elutasították a keresetet.
Döntött a bíróság, a vitának vége. Tartsuk magunkat az ítélethez. Ha a hibás közokirattal mentette ki magát a temettető cég, hát pereljük azt, aki a közokiratot kiállította!
Máris elérkeztünk az államigazgatási jogkörben okozott kárhoz.
A második per:
A közokirat kiállítója – érthető módon – a Ptk. 349. § (1) bekezdésével védekezett: az ügyfél – elhalt – nem élt jogorvoslattal a téves adat kijavítása céljából.
Hát igen. Csak azt felejtette el hozzátenni a kiállító szerv, hogy az elhalt nem is tud(hat)ott a tévedésről, sosem volt ügyféli pozícióban a kiállítóval, - hiszen a kiállító adatbázisában „romlott el” az adat ( az alsóbb szintű szerveknél helyesen szerepelt az elhalt családi állapota )-, így tudomás hiányában nem nyílt mód a kijavítás kérésére.
Ezt követően a kiállító szerv képviselője az igazgatási apparátusra fogta a tévedést… na itt azért álljunk meg egy szóra!
A közokirat éppen attól az ami, hogy a benne foglaltakat – ellenkező bizonyításáig – mindenki valónak köteles elfogadni. A rendszer belső hibája nem mentheti harmadik személyekkel szemben a kiállító szervet. Az más kérdés, hogy a hibát ejtő munkatárssal majd utólag elszámolnak.
Természetesen ebben a perben is felmerült a kártérítés általános feltételeinek kérdése, azaz, hogy mennyiben jogellenes és felróható az adatkezelő és kiállító szerv tévedése.
Szerencsére úgy szólt a vonatkozó jogszabály, hogy „ a …. szerv biztosítja a kezelt adatok helyességét.” A biztosítási kötelezettség megsértésében rejlik tehát a jogellenesség. Az adat valamely okból téves volt, tehát nem sikerült a törvényi feltételeknek megfelelnie a közokiratot kiállító igazgatási szervnek.
De mi van a felróhatósággal?
A kiállító szerv eljárásának felróhatóságát az előbbi jogszabályhellyel is igazolhattam volna. Aligha fér hozzá kétség, hogy másként járt el, mint ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Én például az adott helyzetben általában precízebb munkát várok el egy hatóságtól. Ami ennél fontosabb, a törvény is így rendelkezik. / Ptk. 339.§ (1) /. A felróhatóság kérdését azonban kizárólag fölös óvatosságból említettem meg a perben, hiszen az az adott esetben nem bírt jelentőséggel, az igazából csak az igazgatási szerv által kikényszeríteni szándékozott érvelési zsákutca volt.
A " biztosítja a kezelt adatok helyességét" fordulat ugyanis objektív felelősséget teremt. Nem számít hogyan biztosítja az igazgatási szerv az adat helyességét, - mondhatnám: úgy oldják meg, ahogy akarják - a lényeg az eredmény: legyen helyes az adattartalom.
Ez az objektív felelősség lényege: ha tudott a hibáról a károkozó azért felel, ha nem tudott róla, akkor azért. A vége ugyanaz. Az eredmény-centrikus jogszabályi előírásból eredően pusztán az adat téves volta, mint adatkezelői hiba, mindenképp kártérítési kötelezettséget eredményez.
Ebben a perben tehát már eredménnyel jártunk. Nem csak a vagyoni, hanem nem vagyoni igény vonatkozásában is. A megbízóm következetesen kiállt az igazáért, nem szegte kedvét a korábbi pervesztesség és velem együtt hitt abban, hogy nyerhető az ügy azzal együtt, hogy én korábbra prognosztizáltam a győzelmünk és most is úgy látom: a második perre nem lett volna szükség, ha helyes döntés születik az elsőben.
A kártérítési ügyek nem csak ügyvédként jelentenek igazi kihívást, hanem bonyolultságok okán az érintett felek számára sem könnyűek. Éppen ezért legjobb tudásom szerint szeretnék segíteni Önnek is kártérítési peres ügyben jogos igénye érvényesítésében!
https://www.facebook.com/ugyved.tokartamas/
*** A sors furcsa fintora, hogy a temetést követő második héten változott az a jogszabály, amely a temetésről rendelkezni jogosultak sorrendjét határozta meg. (1999. évi XLIII. törvény 20.§ (1)c)). Ha csak két héttel későbbi időpontra is esett volna a temetés a fenti jogi probléma fel sem merül, ugyanis „…vagy élettársa” fordulattal egészült ki a jogszabályhely c) pontja. Így 2005. nyarától már nemcsak a házastárs, hanem az élettárs is megelőzte a leszármazót a rendelkezési jog tekintetében, tehát nem lett volna szükség a házasság fennálltának igazolására.
